Grósz Alfréd mellszobra Késmárkon

Grósz Alfréd (1885. augusztus 25. Késmárk – 1973. március 1. Késmárk) hegymászó. Minden idők egyik legjobb szepesi hegymászója, tevékenysége a hegymászáson kívül kiterjedt a turizmusra, sísportra, hegyimentésre, természetvédelemre, a tátrai hegymászás és turizmus történetének kutatására. A felsorolt területen számos cikk, könyv szerzője. Német anyanyelvű magyarnak vallotta magát. ; Az 1243-ban Németországból a Szepességbe települt családból származó Grósz Alfréd édesapja, Grósz Ernő (1833–1900) – a késmárki Líceum igazgatója – és édesanyja, leánynevén Schickedanz Ella (1850–1933) Késmárkon laktak. Grósz Alfréd itt végezte el a gimnáziumot, a híres evangélikus líceum falai között, ahol Frölich Dávid és a Szepesség oly sok neves tudósa és tátrakutatója is tanult. Ezután a Kassai Mezőgazdasági Akadémia hallgatója, közoktatási diplomát Budapesten szerezte 1911-ben. Néhány évig a Jászberényi Főgimnázium tanára, majd az első világháborús években négy és fél évet katonáskodott, ebből hármat az olasz fronton. A háború után visszatért Késmárkra, ahol 1922–1944-ig a gimnázium testnevelő tanára. ; A több mint 400 éves iskola tradíciói szellemében vitte diákjait az oly szeretett Tátra csúcsaira, a természet szeretetének és a hegyvilág megismerésének gondolatától hajtva. A súlyt mindig a fokozatosságra, a biztonságra és a módszeres felkészülésre helyezte. Ebből a szisztémából soha nem engedett és nyilván ennek köszönhetően az általa vezetett sokszor 10-20 fős kötéltársaságok – természetesen kötélpárokban értve – soha nem szenvedtek balesetet. Mindazonáltal hallgatóit a hegyimentés műveleteibe is beavatta és nemegyszer nyújtottak segítséget a Tátrában bajbajutottaknak. Segítőkészsége más területeken is megnyilvánult. Hegymászó tudását a tűzoltásban is kamatoztatta, amikor egy alkalommal a híres Késmárki Fatemplomot mentette meg a lángoktól, hegymászókötéllel és nem utolsósorban a hegyekben szerzett mászótudásával, az akkor még nem létező hosszú létrák hiányában. Ekkor jegyzi el magát végleg a polgári önkéntes tűzoltással, Késmárkon és a tátraaljai településeken. ; A természetet és a Tátrát családi kirándulásokon szerette meg, turistaként 1901-től, hegymászóként 1905-től járta a Tátrát. 1905–1945 között több mint száz új utat mászott. Kedvet kapott a hegység fotografálásához is és művészi képei több útikalauz, tátrai ismertető kiadvány, szaklap, turista és hegymászó témájú cikk illusztrációjaként ismeretesek. ; Kora legnehezebb útjain látjuk, többnyire szepességi partnerekkel (Rokfalusy Lajossal és Kregczy Tibolddal együtt alkották a híres Szepesi triót, de több jelentős utat mászott budapesti és lengyel partnerekkel is. Közeli baráti szálak fűzték Komarnicki Gyulához, akivel állandó levélváltásban volt egészen haláláig. A levelek a Tátra múlhatatlan szeretetéről szólnak. Csodálatos múltbatekintési lehetőség a Tátra történetének és topográfiájának két ilyen nagyját, írásaik útján megfigyelni. ; Eredményei: ; 1910 Egenhoffer-csúcs (2565 m) DNy-i fala ; 1911 Keleti-Vaskapu-csúcs (2340 m) DNy-i fala ; 1912 Középső-Jávor-torony és Jávor-gerinc átmászása ; Késmárki-csúcs (2556 m) D-i pillér ; Wéber-csúcs (2524 m) ÉNy-i fala ; Markazit-torony (2611 m) D-i fala ; Vastag-torony (2096 m) ÉNy-i gerinc ; Vörös-torony (2466 m) Ny-i gerinc ; Litvor-torony (2431 m) Ény-i gerinc ; Az 1920-as években Gerlachfalvi-csúcs (2663 m) Ny-i fala ; Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs (2630 m) DNy-i fala ; Téry-csúcs (2595 m) DNy-i fala ; A felsorolás csak kiragadott részlet az elsőmegmászásokból. Jellemző, hogy azon kevesek között tartották számon, akik a Tátra valamennyi csúcsán jártak. Elsőként mászott meg több tíz tornyot, például Réz-pad-tornyokat, a Berkenyést, az Angyal-gerinc tornyait, stb. ; 1911 Hegyes-torony ; 1913 Békás-tavi-torony ; Ökör-hát-torony ; Simon-torony ; 1914 Ruman-csúcs ; Bástya-gerinc tornyai ; Nemegyszer tettek próbálkozásokat híres értékű könyvtárának megszerzésére, próbálták rávenni hitvallásával ellentétes nyilatkozatokra, ám nem ismerték Grósz Alfrédet. Komarnicki Gyulának írt utolsó levele 1973. február 16-án íródott. Akkor már nagyon beteg volt, de igyekezett eltitkolni. Szokott szerénysége nem engedte volna meg a panaszkodást. Közvetlen környezete a padlón fekve talált rá, és akkor már nem lehetett segíteni. ; Azt mondták, "elment az utolsó Zipser". ; Végakarata szerint elhamvasztották. Egy ködös napon, itt-ott csepergő esőben, régi barátjai nem nagy csoportja vitte fel urnáját a hegyekbe és hamvait az Elülső-Rézaknák völgyében a számára oly kedves Nagymező (Weidau) réten szórták szét, és egy gránittömbre felvésték neve kezdőbetűit és egy keresztet. ; Az 1994-ben mellszobrot állítottak neki szülővárosában, Késmárkon. Az alkotást magyar, német és szlovák, nyelvű táblák egészítik ki.