Önkéntes tűzoltó szervezet - Csicsó - 1950
Tűzoltó szervezet
Markusovszky Béla 1911-ben kiadott könyve, A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség története szerint 1871-ben, amikor a szövetséget megalapították, az országban megalakult tűzoltóegyletek száma 147 volt. A szövetség kötelékébe ezek közül csak 49 tartozott. Az egyik a 49-ből a komáromi volt. Hogy a maradék 98 között ott volt Csicsó és a környező falvak közül is néhány, azt abból tudjuk, hogy 1969–1970-ben nagyszabású ünnepségeket tartottak a helyi tűzoltóegyletek Csicsón, Füssön és Nemesócsán, megalakulásuk 100. évfordulóján.
Magyarországon az önkéntestűzoltó-mozgalom kezdete az 1830-as évekre nyúlik vissza, ekkor alakult az első tűzoltóegylet. A nagyobb településeken a kiegyezést követően, 1867 után jöttek létre önkéntesen szerveződő egységek. Ezeket az egyesületeket helyi kezdeményezésre alapították, tagjaik önként látták el feladataikat, létesítési és működési költségeiket pedig közadakozásból biztosították.
„Az, hogy a vagyonbiztonságot fenyegető s gyakoriság tekintetében valamennyi elemi csapás között a legelső helyen álló tűzvészek ellen kellene
valamit tenni, már korábban sem képezte vita tárgyát. A harangok meghúzatását abból a célból, hogy a tüzet megfékezzék, csak itt-ott a nagyvilág zajától s haladásától távol eső zugban épült falucskának egynémely papja rendelte el” – idézet a könyvből. Így volt ez nálunk is. Sőt, mindkét templom harangjait megszólaltatták ilyenkor. Ha nálunk a két templom harangjai egyszerre szólaltak meg, az bajt jelentett (így figyelmeztettek különféle veszedelmekre, nem csak tűzvészre), ezért még ma is betartják, hogyha úgy adódik, de nincs vész, legalább pár másodpercnyi időt hagynak a templomok egymás harangozása között. A tűzvédelem tehát nagyon fontos volt a falu életében. Elsősorban a megelőzésre fektettek nagy hangsúlyt. Többféle módon is védekeztek a tűz nemkívánatos fellobbanása és terjedése ellen. Ezt a célt szolgálta elsősorban, hogy a falu baktert alkalmazott. A bakter este 9 órától hajnalig őrködött. Éjfélig óránként kiáltozott. Csicsón ezt: „Hallja minden háznak ura! Kilencet (10, 11) ütött már az óra, térjen minden nyugovóra! Tűzre, vízre vigyázzatok, hogy semmi kárt ne valljatok!”. És: „Éjfélt ütött már az óra, térjen minden nyugovóra! Ajtód, kapud jól bezárjad! Isten áldja meg a házad!” Egészen reggelig rótta az utcákat, de már csendben. Sőt, nagy munkák idején, például aratáskor, napközben is járta a falut. A határt pedig csőszök őrizték. Ezenkívül a portákat, a gazdaságot is igyekeztek a családok maguk is óvni. Ilyen óvintézkedések voltak: vödrökben vizet tartottak kint a fal mellett, az istállóban, konyhában; este, lefekvéskor ellenőrizték, tele vannak-e a vödrök. Ruhájukat gondosan fekhelyük közelébe rakták, hogy baj esetén a lehető leggyorsabban fel tudjanak öltözködni. A kút mellett állt a vonyó-tűzvonyó: hosszú rúd, tűz esetén pl. kukoricacsuhét kötöttek rá, és ezzel próbálták lehárigatni a szerhatetőről-nádtetőről a tüzet.
Sajnos pontos dátumot nem tudok mondani, de legnagyobb valószínűséggel falunkban 1870-ben alakulhatott meg az önkéntestűzoltó-egylet. (Készült egy „ünnepi” kép 1950-ben, ami meglehet, hogy jubileumi volt.) A legrégibb tűzoltószertár a Felső utcában volt, a Kishídnál (akkor persze még semmilyen híd nem volt ott, a legelsőt az 1950-es évek vége felé emelték), a zárda előtt, majdnem ott, ahol most egy ház áll. Itt volt az egyik községi kút. A másik kutat a mostani posta mellett ásták – az újonnan fúrt kúttal szemben. A harmadik lent volt az Alsó faluban, a Tó végén. Ezek ásott gémeskutak voltak, ahogy az összes többi kút ezen a tájon.
Az 1950-es években új tűzoltószertár épült a zárda falához „ragasztva”, az akkori mozi mögött. (A mozi helyén az óvoda új része épült.) Itt még csak kézi tűzoltófecskendőjük volt és lajtos kocsijuk, amiben a vizet tárolták, és amiket lovak vontattak a tűz helyszínére. valószínűleg 1970-ben volt egy nagy ünnepség, a Csicsói Önkéntes Tűzoltó Testület megalakulásának 100. évfordulóján. Akkor még ez az épület állt. Itt előtte, a laposban tartották az ünnepséget. Gyerek voltam, nem emlékezem pontosan az eseményekre, de emlékezem nagybátyámra, Bödők Vilmosra, aki felöltötte régi tűzoltóparancsnoki egyenruháját, és abban vette át kitüntetését. Nagybátyám büszkén emlékezett azokra a tűzoltóbálokra, amelyeket, mint parancsnok, nyithatott meg és ahol ő kérhette fel először táncra a grófnét. Felvonultak az idős és fiatal nemzedék önkéntes tűzoltói, a helyiek, de eljöttek a környékbeliek is. Füssön és Nemesócsán is tartottak hasonló rendezvényeket. Nemesócsán a csicsói tűzoltók megkapták első motoros fecskendőjüket.
Az 1970-es évek legelején megépült községünkben a komáromi járás akkor legmodernebb, tornyos tűzoltószertára a valamikor községháza, később kis bolt helyén. Ebben az épületben két tűzoltókocsi is elfért. Tűzoltóversenyeket, bemutatókat rendeztek, fiatalokat toboroztak.
Néhány tűzoltóparancsnok, akikre emlékezem, vagy akikről még édesanyámtól tudok: nagybátyánk, Bödők Vilmos (1910–1978), Keserű Béla, mozitulajdonos (1891–1962, 1950-es évek), majd utána Keserű bácsi vője, ifjú Vida Lajos (Jókai utca, 1924–1996), aki évtizedekig viselte lelkiismeretesen ezt a tisztséget. Több tűzoltókról készült fényképet, neveikkel együtt, a google Amália - Tűzoltók című albumában találhatnak. Ha elolvassák a képek alatti neveket, látják, hogy a tűzoltóság családi hagyomány volt, apáról fiúra szállt és sok testvér is van közöttük. Megemlítek párat, a teljesség igénye nélkül: idős és ifjú Vida Lajos kovácsmesterek, legidősebb Beke Gyula és fiai idős Beke Gyula tűzoltóparancsnok és Beke Dezső. Idős Misák Lajos és unokatestvérei id. Misák Pál és id. Misák Endre, valamint idős és ifjú Mészáros Lajos. Sorolhatnám tovább.
Itt láthatják az ünnepi képet, közülük már csak idős Bognár Gyula, Balázs László és Kollár Károly él.
Hadd emlékezzem meg három nagy tűzről. Az elsőről édesanyám mesélt sokszor.
A 2. világháború idején sok tüzet a bombázó repülőkből kipattanó szikra okozott. Az 1944. szeptember 14-ei nagy tűzvészt azonban emberi mulasztás okozta. A tűz az Alsó utcában Domonkos Istvánéktól indult (Véghné Terus néni, Balázs doktor). Hátul, a pajtában pipázó napszámosok okozták. A csicsóiak 10 percen belül ott voltak, de egy órán belül a szomszédos települések tűzoltói is oltották a tüzet. A nagy erőfeszítések ellenére halász Décsi Károlyéktól (most Pinke Etus néni és Koller Kati néni házai) kezdődően felfelé aránylag kis területen, Gaál Andrásékig bezáróan (Berecz Árpád), az utca kanális felöli oldalán is, nagyon sok, úgy 13 épület vált a tűz martalékává. A házak nádteteje, pajták szénával, szalmával tele, könnyen lángra lobbantak. A falu összefogásának köszönhetően minden családot szinte még aznap elhelyeztek, ahol aztán évekig laktak. Egészen addig, míg fel nem tudták építeni új házaikat. Pedig az életükön kívül mindenük odaveszett. Kevés hiányzott ahhoz, hogy apai és anyai nagyszüleim, anyai nagynénémék házait is elérje a tűz. Nem lehet csodálkozni, hogy anyám oly sokszor emlegette, hiszen közvetlenül is érintett volt.
A másik tűzvészről Baráth Zsigmond így emlékezett meg: „Gyerek voltam, így emlékeim a részletekben lehetnek pontatlanok, de úgy emlékszem a következő év, 1945 kora nyarán, egy, az említettnél alig kisebb tűz (a Google-ban névtelennek jelölt utcában) összesen öt házat pusztított el. Ez a névtelen utca a volt masinaszín helyével (földrajzi megjelölése: ÉSZ: 47 4607,65, KH: 17 4550,86) szemben található. Az utolsó leégett házban lakott, azt hiszem, nagynénjééknél Tarcsi Vilma néniéknél, akkori legjobb barátom, Győri István (Pityu), akit a faluban sokan Tarcsi Pityunak emlegettek. Az ő házuk az Erecsi úttal közvetlenül szomszédos volt. Az út másik, nyugati oldalán nem volt épület, így a tüzet ez a beépítetlen sáv fogta meg.” Az említett tűz, az általam említett 1944-es, a névtelen utca pedig a valamikori Taliga út, ami az Árokhát mögött húzódott az Erecsi úttól a temetőig. (N.A.)
A harmadik tűzvésznek gyermekként magam is tanúja voltam. Ha jól emlékezem az évre, 1973-ban szemben velünk Orieskáék házának a nádteteje teljesen leégett. A tűz főképp azért nem terjedt tovább, mert a szomszéd házak akkor már pala- vagy cseréptetősek voltak. A csicsói tűzoltók ugyan gyorsan kijöttek, ám a helyszínen derült ki, hogy nincs víz a tűzoltókocsi tartályában. Próbáltak kézzel szívatni a kanálisból, de az nagyon nehézkesen ment. Így a tüzet végül – már nem emlékszem pontosan – a nemesócsaiak vagy a komáromiak oltották el. Kora őszi délután volt, ketten voltunk otthon a húgommal. Mikor észrevettük a tüzet, az még nagyon kicsi volt, de a szomszéd már vödörből próbálta oltani. Mivel magasan a tetőn égett a nád, nem sok sikerrel járt. Azután egyszerre félelmetes erővel lángra lobbant az egész tető. De ekkor már sokan szaladtak segíteni. A szél felénk fújta a szikrákat. Mi a húgommal gyorsan becsuktuk az ablakokat, áramtalanítottuk a házunkban található elektromos szerkezeteket. Mire ezzel végeztünk, kikapcsolták a villanyt az utcánkban, mert a lángok már vészesen közel lobogtak a villanyvezetékekhez. A tűzoltóknak köszönhetően azonban a nádtetőn kívül minden ép maradt. A vályogház falai, ajtókkal, ablakokkal és a mögötte álló új cseréptetős ház is. A szomszédok, az utca és a falu lakói még a lángoló tető alól megkezdték a ház kiürítését, estére minden holmi biztonságba került. A családot pedig az új hátsó részbe költöztették, ahol a nagyszülők laktak. Ekkor is tapasztalhattuk – mint például az árvízkor – a lakosok összefogását, és amit szeretnék kiemelni: dr. Snoha Štefan körzeti orvosunk rátermettségét. Nemcsak jó szervezőkészségről tett tanúbizonyságot, hanem a lényéből áradó kedvességével mindenkit meg tudott nyugtatni.
Azóta is volt több tűz, sőt tudjuk, gyújtogatás is.
A társadalmi–gazdasági átalakulás nem kívánt következménye, hogy az önkéntestűzoltó-mozgalom jelentős mértékben elsorvadt és csak azokon a településeken él tovább, amelyeken hagyományai erősek voltak, az önkormányzatok felismerték a helyi tűzvédelem nélkülözhetetlenségét és anyagilag is támogatták az egyesületeket. Falunkban sajnos feloszlott a testület, a tűzoltószertár erősen romlásnak indult. Tavaly, 2015-ben azonban magánszemélyek, Keserű Béla és Vida Lajos utódai megkezdték az épület felújítását, amit hamarosan befejeznek. Remélem, módot találnak arra, hogy a felújított épületben méltóképpen megemlékezzenek erről a nagy múltú, bár megszűnt tűzoltótestületről, amely pár év múlva 150 éves lenne. Nem tudhatjuk még, mit hoz a jövő. Lehet, hogy ismét feltámad Csicsón, és nem csak Csicsón ez a mozgalom. Kívánjuk.
Forrás : Nagy Amália
Magyarországon az önkéntestűzoltó-mozgalom kezdete az 1830-as évekre nyúlik vissza, ekkor alakult az első tűzoltóegylet. A nagyobb településeken a kiegyezést követően, 1867 után jöttek létre önkéntesen szerveződő egységek. Ezeket az egyesületeket helyi kezdeményezésre alapították, tagjaik önként látták el feladataikat, létesítési és működési költségeiket pedig közadakozásból biztosították.
„Az, hogy a vagyonbiztonságot fenyegető s gyakoriság tekintetében valamennyi elemi csapás között a legelső helyen álló tűzvészek ellen kellene
valamit tenni, már korábban sem képezte vita tárgyát. A harangok meghúzatását abból a célból, hogy a tüzet megfékezzék, csak itt-ott a nagyvilág zajától s haladásától távol eső zugban épült falucskának egynémely papja rendelte el” – idézet a könyvből. Így volt ez nálunk is. Sőt, mindkét templom harangjait megszólaltatták ilyenkor. Ha nálunk a két templom harangjai egyszerre szólaltak meg, az bajt jelentett (így figyelmeztettek különféle veszedelmekre, nem csak tűzvészre), ezért még ma is betartják, hogyha úgy adódik, de nincs vész, legalább pár másodpercnyi időt hagynak a templomok egymás harangozása között. A tűzvédelem tehát nagyon fontos volt a falu életében. Elsősorban a megelőzésre fektettek nagy hangsúlyt. Többféle módon is védekeztek a tűz nemkívánatos fellobbanása és terjedése ellen. Ezt a célt szolgálta elsősorban, hogy a falu baktert alkalmazott. A bakter este 9 órától hajnalig őrködött. Éjfélig óránként kiáltozott. Csicsón ezt: „Hallja minden háznak ura! Kilencet (10, 11) ütött már az óra, térjen minden nyugovóra! Tűzre, vízre vigyázzatok, hogy semmi kárt ne valljatok!”. És: „Éjfélt ütött már az óra, térjen minden nyugovóra! Ajtód, kapud jól bezárjad! Isten áldja meg a házad!” Egészen reggelig rótta az utcákat, de már csendben. Sőt, nagy munkák idején, például aratáskor, napközben is járta a falut. A határt pedig csőszök őrizték. Ezenkívül a portákat, a gazdaságot is igyekeztek a családok maguk is óvni. Ilyen óvintézkedések voltak: vödrökben vizet tartottak kint a fal mellett, az istállóban, konyhában; este, lefekvéskor ellenőrizték, tele vannak-e a vödrök. Ruhájukat gondosan fekhelyük közelébe rakták, hogy baj esetén a lehető leggyorsabban fel tudjanak öltözködni. A kút mellett állt a vonyó-tűzvonyó: hosszú rúd, tűz esetén pl. kukoricacsuhét kötöttek rá, és ezzel próbálták lehárigatni a szerhatetőről-nádtetőről a tüzet.
Sajnos pontos dátumot nem tudok mondani, de legnagyobb valószínűséggel falunkban 1870-ben alakulhatott meg az önkéntestűzoltó-egylet. (Készült egy „ünnepi” kép 1950-ben, ami meglehet, hogy jubileumi volt.) A legrégibb tűzoltószertár a Felső utcában volt, a Kishídnál (akkor persze még semmilyen híd nem volt ott, a legelsőt az 1950-es évek vége felé emelték), a zárda előtt, majdnem ott, ahol most egy ház áll. Itt volt az egyik községi kút. A másik kutat a mostani posta mellett ásták – az újonnan fúrt kúttal szemben. A harmadik lent volt az Alsó faluban, a Tó végén. Ezek ásott gémeskutak voltak, ahogy az összes többi kút ezen a tájon.
Az 1950-es években új tűzoltószertár épült a zárda falához „ragasztva”, az akkori mozi mögött. (A mozi helyén az óvoda új része épült.) Itt még csak kézi tűzoltófecskendőjük volt és lajtos kocsijuk, amiben a vizet tárolták, és amiket lovak vontattak a tűz helyszínére. valószínűleg 1970-ben volt egy nagy ünnepség, a Csicsói Önkéntes Tűzoltó Testület megalakulásának 100. évfordulóján. Akkor még ez az épület állt. Itt előtte, a laposban tartották az ünnepséget. Gyerek voltam, nem emlékezem pontosan az eseményekre, de emlékezem nagybátyámra, Bödők Vilmosra, aki felöltötte régi tűzoltóparancsnoki egyenruháját, és abban vette át kitüntetését. Nagybátyám büszkén emlékezett azokra a tűzoltóbálokra, amelyeket, mint parancsnok, nyithatott meg és ahol ő kérhette fel először táncra a grófnét. Felvonultak az idős és fiatal nemzedék önkéntes tűzoltói, a helyiek, de eljöttek a környékbeliek is. Füssön és Nemesócsán is tartottak hasonló rendezvényeket. Nemesócsán a csicsói tűzoltók megkapták első motoros fecskendőjüket.
Az 1970-es évek legelején megépült községünkben a komáromi járás akkor legmodernebb, tornyos tűzoltószertára a valamikor községháza, később kis bolt helyén. Ebben az épületben két tűzoltókocsi is elfért. Tűzoltóversenyeket, bemutatókat rendeztek, fiatalokat toboroztak.
Néhány tűzoltóparancsnok, akikre emlékezem, vagy akikről még édesanyámtól tudok: nagybátyánk, Bödők Vilmos (1910–1978), Keserű Béla, mozitulajdonos (1891–1962, 1950-es évek), majd utána Keserű bácsi vője, ifjú Vida Lajos (Jókai utca, 1924–1996), aki évtizedekig viselte lelkiismeretesen ezt a tisztséget. Több tűzoltókról készült fényképet, neveikkel együtt, a google Amália - Tűzoltók című albumában találhatnak. Ha elolvassák a képek alatti neveket, látják, hogy a tűzoltóság családi hagyomány volt, apáról fiúra szállt és sok testvér is van közöttük. Megemlítek párat, a teljesség igénye nélkül: idős és ifjú Vida Lajos kovácsmesterek, legidősebb Beke Gyula és fiai idős Beke Gyula tűzoltóparancsnok és Beke Dezső. Idős Misák Lajos és unokatestvérei id. Misák Pál és id. Misák Endre, valamint idős és ifjú Mészáros Lajos. Sorolhatnám tovább.
Itt láthatják az ünnepi képet, közülük már csak idős Bognár Gyula, Balázs László és Kollár Károly él.
Hadd emlékezzem meg három nagy tűzről. Az elsőről édesanyám mesélt sokszor.
A 2. világháború idején sok tüzet a bombázó repülőkből kipattanó szikra okozott. Az 1944. szeptember 14-ei nagy tűzvészt azonban emberi mulasztás okozta. A tűz az Alsó utcában Domonkos Istvánéktól indult (Véghné Terus néni, Balázs doktor). Hátul, a pajtában pipázó napszámosok okozták. A csicsóiak 10 percen belül ott voltak, de egy órán belül a szomszédos települések tűzoltói is oltották a tüzet. A nagy erőfeszítések ellenére halász Décsi Károlyéktól (most Pinke Etus néni és Koller Kati néni házai) kezdődően felfelé aránylag kis területen, Gaál Andrásékig bezáróan (Berecz Árpád), az utca kanális felöli oldalán is, nagyon sok, úgy 13 épület vált a tűz martalékává. A házak nádteteje, pajták szénával, szalmával tele, könnyen lángra lobbantak. A falu összefogásának köszönhetően minden családot szinte még aznap elhelyeztek, ahol aztán évekig laktak. Egészen addig, míg fel nem tudták építeni új házaikat. Pedig az életükön kívül mindenük odaveszett. Kevés hiányzott ahhoz, hogy apai és anyai nagyszüleim, anyai nagynénémék házait is elérje a tűz. Nem lehet csodálkozni, hogy anyám oly sokszor emlegette, hiszen közvetlenül is érintett volt.
A másik tűzvészről Baráth Zsigmond így emlékezett meg: „Gyerek voltam, így emlékeim a részletekben lehetnek pontatlanok, de úgy emlékszem a következő év, 1945 kora nyarán, egy, az említettnél alig kisebb tűz (a Google-ban névtelennek jelölt utcában) összesen öt házat pusztított el. Ez a névtelen utca a volt masinaszín helyével (földrajzi megjelölése: ÉSZ: 47 4607,65, KH: 17 4550,86) szemben található. Az utolsó leégett házban lakott, azt hiszem, nagynénjééknél Tarcsi Vilma néniéknél, akkori legjobb barátom, Győri István (Pityu), akit a faluban sokan Tarcsi Pityunak emlegettek. Az ő házuk az Erecsi úttal közvetlenül szomszédos volt. Az út másik, nyugati oldalán nem volt épület, így a tüzet ez a beépítetlen sáv fogta meg.” Az említett tűz, az általam említett 1944-es, a névtelen utca pedig a valamikori Taliga út, ami az Árokhát mögött húzódott az Erecsi úttól a temetőig. (N.A.)
A harmadik tűzvésznek gyermekként magam is tanúja voltam. Ha jól emlékezem az évre, 1973-ban szemben velünk Orieskáék házának a nádteteje teljesen leégett. A tűz főképp azért nem terjedt tovább, mert a szomszéd házak akkor már pala- vagy cseréptetősek voltak. A csicsói tűzoltók ugyan gyorsan kijöttek, ám a helyszínen derült ki, hogy nincs víz a tűzoltókocsi tartályában. Próbáltak kézzel szívatni a kanálisból, de az nagyon nehézkesen ment. Így a tüzet végül – már nem emlékszem pontosan – a nemesócsaiak vagy a komáromiak oltották el. Kora őszi délután volt, ketten voltunk otthon a húgommal. Mikor észrevettük a tüzet, az még nagyon kicsi volt, de a szomszéd már vödörből próbálta oltani. Mivel magasan a tetőn égett a nád, nem sok sikerrel járt. Azután egyszerre félelmetes erővel lángra lobbant az egész tető. De ekkor már sokan szaladtak segíteni. A szél felénk fújta a szikrákat. Mi a húgommal gyorsan becsuktuk az ablakokat, áramtalanítottuk a házunkban található elektromos szerkezeteket. Mire ezzel végeztünk, kikapcsolták a villanyt az utcánkban, mert a lángok már vészesen közel lobogtak a villanyvezetékekhez. A tűzoltóknak köszönhetően azonban a nádtetőn kívül minden ép maradt. A vályogház falai, ajtókkal, ablakokkal és a mögötte álló új cseréptetős ház is. A szomszédok, az utca és a falu lakói még a lángoló tető alól megkezdték a ház kiürítését, estére minden holmi biztonságba került. A családot pedig az új hátsó részbe költöztették, ahol a nagyszülők laktak. Ekkor is tapasztalhattuk – mint például az árvízkor – a lakosok összefogását, és amit szeretnék kiemelni: dr. Snoha Štefan körzeti orvosunk rátermettségét. Nemcsak jó szervezőkészségről tett tanúbizonyságot, hanem a lényéből áradó kedvességével mindenkit meg tudott nyugtatni.
Azóta is volt több tűz, sőt tudjuk, gyújtogatás is.
A társadalmi–gazdasági átalakulás nem kívánt következménye, hogy az önkéntestűzoltó-mozgalom jelentős mértékben elsorvadt és csak azokon a településeken él tovább, amelyeken hagyományai erősek voltak, az önkormányzatok felismerték a helyi tűzvédelem nélkülözhetetlenségét és anyagilag is támogatták az egyesületeket. Falunkban sajnos feloszlott a testület, a tűzoltószertár erősen romlásnak indult. Tavaly, 2015-ben azonban magánszemélyek, Keserű Béla és Vida Lajos utódai megkezdték az épület felújítását, amit hamarosan befejeznek. Remélem, módot találnak arra, hogy a felújított épületben méltóképpen megemlékezzenek erről a nagy múltú, bár megszűnt tűzoltótestületről, amely pár év múlva 150 éves lenne. Nem tudhatjuk még, mit hoz a jövő. Lehet, hogy ismét feltámad Csicsón, és nem csak Csicsón ez a mozgalom. Kívánjuk.
Forrás : Nagy Amália